Art Is Resistance

Jump to Comments

Az idei utolsó WGT-s bejegyzésemhez érkeztünk, ami nem lesz túl hosszú… Az előzőben is ezt ígértem, de most be is fogom tartani.

4. nap - 2012. május 28.

Pünkösd hétfő volt a számomra legeseménytelenebb nap. A reggeli rutin után elég sokáig ejtőztem a sátorban, olvasgattam, reggeliztem, majd elhatároztam, hogy elköltöm a maradék zsebpénzem. Azt gondoltam, hogy 11-kor már biztos nyitva lesz a nagy csarnok, a Black Market, így kényelmesen készülődtem, 11:30 körül mentem el oda. Ja igen, ez a csarnok is a fő fesztiváltéren, a nagyszínpad mellett található, így igazán nem kellett messze mennem - és az utóbbi napok rohanása után már nem sok kedvem volt messzebb vonszolni magam. Nem is beszélve arról, hogy a vasárnapi koncertözön nem kicsit szívta le az akkumulátorom. Visszatérve a shoppingoláshoz, a csarnok csak délben nyitott, így többedmagammal egy ideig ott álldogáltam, majd nyitás után kb. 1-1,5 órát eltöltöttem ott, szert téve minden kiszemelt dologra, amit addig nem vettem meg.

Visszatérve a sátorba megint átöltöztem, abba a barokk-rokokó ruhácskába, amit már conon is viseltem, és elindultam, hogy megnézzem az egyetlen koncertet, amit hétfőre beterveztem. A Centraltheaterbe kellett eljutnom, ahová eddig nem mentem villamossal, csak gyalog a belvárosból. A kis térkép azt mutatta, a 14-es villamos visz hozzá a legközelebb, valamint többen is a Lola Angst koncertre igyekeztek, így gondoltam, figyelem a tömeget. Az átszállás simán ment, de a kívánt megálló csak nem tűnt fel. Egy kétségbeesett orosz baráti társaság is engem kérdezett meg, hogy jó irányba megyünk-e. Kiderült, hogy a villamos körpályán mozog, így egészen a végállomásig el kellett mennünk, és ott várni egy visszafelé irányba mozgó járatot. Az orosz úti társaim aztán kicsit pánikoltak, hogy így sem lesz jó, így leszálltunk, és vártunk egy 1-es villamost, amiről biztosra tudtam, hogy ott megáll. Azonban ők annyira aggódtak, hogy nem érnek oda, hogy inkább beszálltak egy taxiba. Én ha akartam volna, akkor sem tudtam volna velük tartani a terjedelmes szoknyám miatt. Egy perc sem telt bele, és jött a villamos, és minden gond nélkül odaértem a helyszínre, épp időben. Épp beléptem volna, amikor szembejöttek a frissen szerzett orosz ismerősök, akik elmagyarázták, hogy a zenekar Berlinben rekedt, és elmarad a koncert… Jó kis tortúra a semmiért… De legalább most már tudom a legrövidebb utat a színházhoz.

Amikor visszaértem az Agra-ra, a kapuban várt egy kedves fotós hölgyemény Svájcból, aki évek óta fotóz engem Lipcsében, és adott egy kis meglepetést… Egy posztert rólam… O.O Nagyon megilletődtem, de a kép nagyon jó lett, lehet, be is kereteztetem majd. Ezután megebédeltem a magyar lángossütő lánynál, Szilvinél, majd találkoztam Dórival és Istvánnal, akikkel jó pár órát elbeszélgettünk. Ők még vásároltak egy kicsit, az Agra mögött megtaláltuk a 666-os biztonsági őrt; majd megbeszéltük, hogy együtt megyünk este  a Werk II-be a horrorbilly koncertekre.

Egy kis pihenés, olvasgatás után elkezdtem összepakolni a holnapi hazaindulásra készülve, majd újabb átöltözés után kimentem “a kifutó” mellé, és vártam, hogy Istvánék hívjanak. Már be is sötétedett, és semmi, így magam indultam el a szórakozóhelyre, ahol akkora tömeg volt, hogy várni kellett, mire be tudtak engedni. Nem is éreztem ott túl jól magam, és inkább kimentem, ott vártam tovább a többieket, de nem jöttek. Eléggé elment a kedvem az egésztől, így visszamentem a sátramba, összepakoltam mindent, amire nem volt már szükségem, és viszonylag hamar, olyan éjfél után kicsivel eltettem magam a következő napra.

Hazafelé - 2012. május 29.

Szokásomhoz híven elég korán ébredtem, aztán kb. 9h-ig mindent összepakoltam, beleértve a sátram is. A szokásos módon, két táskával gyarapodott a poggyászom a szerzeményeim és az ajándékok miatt. Így egy ideig próbálgattam, hogyan tudnék kijutni a főkapuhoz. Aztán a sátorszomszéd lány kitalálta a problémám, és segített nekem. Igazából egész jól tudok németül, de a vidám fecsegésének a felét nem értettem… Ez a jó a németben, hogy a különböző tartományokban élők más dialektusokat használnak. Aztán a villamosmegállóban jó pár órát vártam Dóriékra, de közben - meglepő módon - olvasással ütöttem el az időt. Kb. 12h-kor aztán útnak indultunk, párszor megálltunk. A kedvenc helyünk hazafelé a Frankenwald, ami gyakorlatilag egy felüljárónak vagy egy hídnak tűnik az Autobahn felett. Ott ebédeltünk, majd a szokásos módon haladtunk Magyarország felé.

Íme, a csapat. A sofőrünk, István hiányzik csak a képről, mivel ő fotózott.

Ausztriáig semmi probléma nem volt, de az ottani rendőrök megint kitettek magukért… Most TÉNYLEG nem léptük át a sebességkorlátozást, és mégis belénk kötöttek. Az út szélén állt egy rendőrautó, és bírságoltak egy másik (külföldi rendszámú) autót, mikor leintettek minket, és azt állították, hogy 100 km/h helyett 109 km/h-val mentünk. Ismét lézerrel mértek, amin semmi időpont nem volt, mikor mérték, és benne voltunk a 10%-os türelmi határban. (Különben is, bírságolás közben hogyan mértek?) Továbbá a forgalom tempóját követtük, és sem előttünk, sem utánunk nem állítottak meg senkit. És ismétlem, nem léptük át a korlátozást, mert láttam a kilométerórát… De ez még hagyján. Amikor a rendőrnőnek mondta István, hogy egy fesztiválról jövünk, és már nincs 35 Euro a bírságra, a nő azt mondta, hogy nyaklánc, telefon vagy egyéb értéktárgy megteszi. O.O Ettől mindannyian sokkot kaptunk. A nő ott hagyott minket, majd odajött a kollégája, egy öreg fickó, aki feltépte az anyósülés oldali ajtót, benyúlt, és ordítozva kitépte a slusszkulcsot az autóból. Dóri reflexszerűen elkapta a kezét, mire az ember ordított szép osztrák németséggel, hogy ez hivatalos személy elleni erőszak, és fizessen 200 Eurot. Ekkor már mindannyian remegtünk az idegességtől, nem tudtuk, mit tegyünk. Végül István mondta nekik, összedobjuk a pénzt - ami nem volt igaz, ő maga állta a cechet. Visszakaptuk a kulcsot, és mehettünk… Igazából csak pár perc múlva fordult meg a fejünkben, hogy nem biztos, hogy valódi rendőrök voltak… Nem láttuk az azonosítószámukat, mert a láthatósági mellényünk eltakarta. Nem kérhetnek személyes vagyontárgyat a büntetés kompenzálására, és nem nyúlhatnak be az autóba… Minket vagy csúnyán átvertek, vagy rendőri túlkapás áldozatai lettünk. Még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha ez az eset eszembe jut. Tanulság: jövőre Csehországon keresztül megyünk.

Elég nagy kerülővel értünk Magyarországra, mert Timit és Attilát elvittük Szombathelyre. Kb. hajnali 1 óra volt, mire a Keletinél leparkoltunk, ahol Olivér már várt rám. Könnyes búcsút vettem úti társaimtól, és hazafelé - hiába szerettem volna sokat mesélni - félkómásan hallgattam. Mire hazaértünk, azért eléggé felélénkültem, és oda is adtam az ajándékokat, felpróbáltam a legújabb szerzeményeket, és kb. 4 óra volt, mire lefeküdtünk aludni. Másnap persze mentem dolgozni, de szerencsére a diákjaim nem vették észre az enyhe dezorientáltságomat.

Röviden ennyi lett volna az idei WGT számomra. Természetesen összességében jó volt, és már alig várom a következőt. Lehet, vasárnap még írok egy gyors “kisokost” azoknak, akik kedvet kaptak volna ahhoz, hogy Lipcsébe utazzanak jövőre pünkösdkor. Aztán már csak a cosplay lesz a témám.

Megosztás a Facebook-on