Art Is Resistance

Hónapok óta halogatott, ígérgetett bejegyzés írásába kezdek most. Február óta – amikor elkezdtem ezt a kis “kiegészítőt” – nagyon elszaladt az idő. Úgy terveztem, majd júliusban írok róla, de sajnos csak most sikerült. Remélem, lesznek olyanok, akiknek hasznára válik ez a kis leírás.

A Lineage II-ben lehetőség van kis peteket szerezni a karakterünknek (pl. farkas – Wolf, sárkány – Hatchling – melyek fejleszthetők, valamint “puma” – Cougar, ami inkább tigrisre hasonlít, bölény – Buffalo és egy kétfejű madárfajta, a Kookaburra).

Nekem eddig farkasom és sárkányom volt, a többi annyira nem mozgatta meg a fantáziám. Amikor kitaláltam, hogy felturbózom az Arcana Robe-om, egy olyan elvetemült ötletem támadt, hogy “életre keltem” az egyik petem is. Plüssfarkast már készítettek páran, ezért a választásom arra esett, amellyel valami újat próbálhattam ki – mégpedig a kis Hatchlingre (magyarul fióka ). A kis sárkányom a játékban Ailokinak hívják, azaz tündéül sárkánynak… Nos, nem túl fantáziadús, de olyan aranyos hangzása van a szónak, hogy tökéletesen passzol a kis hüllőmhöz.

Azt gondoltam, hogy ezzel a “kiegészítővel” 1-2 hét alatt elkészülök, de sajnos ebből két hónap lett. Főleg a kevés szabadidő és az új technika miatti bénázás miatt. De lássuk, hogy is született meg a bébisárkány.

Először is készítettem sok-sok referenciaképet a játékban, majd megrajzoltam a sárkányt “eredeti” méretei alapján oldalnézetből.

Sokáig gondolkoztam, miből legyen a teste, amely eléggé strapabíró, de könnyű. Végül a purhabos megoldás mellett döntöttem. Ehhez először készítettem egy vázat erős kartonból. Úgy terveztem, hogy a sárkány teste darabokra szedhető legyen (fej, test, farok, lábak és szárnyak) – így minden darabot egymásba csúsztathatóra terveztem.

Miután ez megvolt, jöhetett a purhabozás. Mivel először dolgoztam vele, erőteljesen meggyűlt vele a bajom a kezdetekben (pl. túl sokat fújtam, véletlenül belenyúltam, amikor még nem száradt meg, eldugult a fúvócsövecske meg hasonlók), aztán a végére szépen belejöttem. A sárkányhoz majdnem négy flakon purhab kellett – de ez főleg amiatt volt, hogy eleinte nem tudtam eltalálni, mennyit fújjak, nagyon kitágult a hab, és sokat kellett lefaragni – ami sajnos ment a kukába. Később azonban kitaláltam egy olyan módszert, hogy a nagyobb darab megkötött és lenyesett habdarabokat újrahasznosítottam. Odaragasztottam őket a kellő helyre, majd kevesebb friss habot fújtam köréjük.

Ez a “gyönyörűség” Ailoki feje:

Az ilyen göcsörtökből tapétavágó késsel faragtam ki a testrészeket. Természetesen ez volt a munka leghosszadalmasabb és legnehezebb része. Nem titkolom, közben sokszor úgy éreztem, ebből nem fog semmi jó kisülni.

Miközben a testrészek formálódtak, elkészítettem a szemeket is, melyek talán a legkedvesebb részletek számomra Ailokin. Azt szerettem volna, ha nagyon élő, csillogó szemei lennének. Ezért felhasználtam a még Maryhez vett műanyag gömböt (8cm-es, ami kicsi lett a válldísznek). A gömb két feléből kivágtam a “szaruhártyákat”, az íriszt és a pupillát papírra festettem, majd beleragasztottam a gömbívekbe. Szerencsére sikerült eltalálni a sárkány aranyló hüllőszemének színét és formáját.

Közben szépen lassan kezdett összeállni a teste:

A nagy nehézséget a lábak tartogatták. Úgy kellett őket elhelyezni, hogy a sárkány teste egyensúlyban legyen. Hiába a purhab, Ailoki feje elég nagy, így meglehetősen fejnehéz lett, akárhogy próbáltam ezt elkerülni. Ekkor tettem le arról a tervemről, hogy a lábak, a feje és a farka levehető legyen… Úgy egyszerűen nem lehetett kiegyensúlyozni. A plusz stabilitásért ólmot tettem a farkába és a lábfejébe. A hártyás kis fülecskéinek alapjául karton-és pauszpapír kombó szolgált.

Ezután kezdhettem el dolgozni a “bőrén” és a pikkelyein. Először, a stabil tartás miatt az egész testét bevontam papírmaséval. Eleinte dekorgumi pikkelyekkel akartam bevonni, de az előzetes teszteken ez nem vált be. Így az elf mellvértjénél már bevált paperclayhez nyúltam, ami olyan, mintha agyag lenne, de papír alapú. Nagyon könnyűre és keményre szárad – egyik kedvenc alapanyagom, bár sajnos kissé költséges. Ezzel az anyaggal kezdtem el kidolgozni a részleteket.

A szárnyak még hiányoztak. A fülekhez hasonló módon a hártya pauszpapírból készült, de az “ujjak” purhabból lettek kifaragva, majd papírmaséval borítottam őket. A pikkelyek paperclayből kerültek rá.

Miután Ailoki pikkelyei elkészültek, az egészet fehér festékkel lealapoztam, majd elkezdtem a színezést. Érdekes világoszöld-barackrózsaszín színűek ezek a kis Hatchlingek, és szerettem volna belevinni a pikkelyek gyöngyházas csillogását. Így lett az alapszíne gyöngyház zöld és ezüst keveréke, a hasa és a bőrredői gyöngyház barack és barna színezetet kaptak. Árnyalással próbáltam minél “élethűbbé” tenni a kis sárkányfiókát.

Hogy mobilis legyen a bébisárkány, a talpába bútorkereket kerültek:

Apró kiegészítő Ailokihoz a síp, amellyel hívni, megidézni lehet őt. Egy egyszerű műanyag csőre lyukakat fújtam (úgy, ahogy egy furulyán vannak), majd a síp részt, a kiszélesedő véget modellmasszával készítettem el. Az egészet füstfóliával aranyoztam be.

Röviden így készült el Ailoki, akinek a con előtti napon még a kis karmait “lakkoztam”, épp elkészült a nagy napra.  Az egyik legkedvesebb “kellékem” ő, bár ez a kifejezés elég degradálónak tűnhet Őcukiságára.

Megosztás a Facebook-on

Szánom-bánom, de az utóbbi jó pár hónapban nagyon nem vezettem rendszeresen a blogom. Ennek természetesen meg volt az oka, és nem titkolom, hogy nem egyszer teljesen elment a kedvem az egésztől. Voltak azonban magánjellegű okai is, hiszen rengeteget dolgoztam, és szinte egyáltalán nem volt szabadidőm – amikor pedig volt 1-2 szabad órám, azt az eddigi legnagyobb projektem munkálataival töltöttem. Tudom, sokszor emlegettem ezt a “legnagyobb projektet”, próbáltam titokban tartani – de valahogy mégis kiszivárgott -, de most már végre nevén nevezhetem Ophelia nővért, aki az utóbbi kilenc hónapban minden szabad percem felemésztette.

A Warhammer 40,000 univerzummal jó pár éve ismerkedem, hiszen van sok ismerősöm, akik játsszák a táblás-ólomfigurás stratégiai játékot. Anno én nem kezdtem bele ebbe, de nagyon érdekes kis hobbinak tartottam, maga a WH 40k világa pedig igazán lenyűgözött a komplexitásával. Tisztán emlékszem a napra, amikor először találkoztam a Nővérekkel… Hivatalos voltam az ELTE szerepjátékos szemináriumának keretien belül tartott Vampire live-ra. A második játéknapon a főszervező, régi jó barátom, Dani aka. Alew barátnőjénél aludtam, és az este Dani nagy büszkén mutatta meg legújabb szerzeményeit, egy egész csapatnyi Csatanővért. Mesélt róluk sokat, és akkor engem nagyon megfogott a szellemiségük… Ugye nem kell részleteznem, hogy perverz módon vonzónak találom a vallási fanatizmust… Valahogy érdekel, mert meg akarom érteni. (Ugye volt már Caterina Sforza cosplayem is, ahol emlegettem ezt a fura érdeklődési köröm). Történt mindez 2008. májusában.

Már azelőtt is voltak – enyhén szólva szerencsétlen – cospalyes szárnypróbálgatásaim, de mivel akkoriban a manga és az anime uralta a cosplay hazai világát, meg sem fordult a fejemben, hogy belevágjak egy ilyen jellegű jelmezbe – és szerencse, hogy nem tettem, mert garantáltan epic fail lett volna belőle. Kellett ez a pár év tapasztalat, és még így sem mondhatom, hogy teljesen olyan lett, mint szerettem volna. De nem szaladok ennyire előre. Egyelőre a miért és mikor kérdését fejteném ki… Hogy mikor jött az elmebeteg ötlet, hogy életre keltsek egy Battle Sistert? Valamikor 2010 nyarán, amikor Esthert próbáltam felpimpelni a londoni versenyre és javában készült Caterina – lehet, épp miatta jutottak eszembe a fanatikus Nővérek. Emlékszem, hogy Riyunak mutogattam a sok képet, hogy “de jó lenne”, aztán másfél évnek kellett eltelnie, mire belevágtam. 2011. decemberében kezdtem el Opheliát, és augusztus 17-én éjfél környékén hagytam abba – átmenetileg, hogy a Cospalyer Expon felölthessem a páncélját.

A munkálatokat a megszokott módon, heti rendszerességgel fogom közölni – igyekszem ezt betartani. Most pedig pár szót a Cosplayer Exporól.

Szombaton hajnali 5-kor keltem, ami elég nehéz volt, tekintve a tényt, hogy pénteken (szerencsére szabadnapom volt) egész nap az utolsó simításokat végeztem el a jelmezen. Megint megtörtént az, amit nem szerettem volna. Annyi időt emésztettek fel a munkálatok, továbbá annyira nem volt szabadidőm, hogy a performance-ra nem maradt időm, pedig olyan sok jó ötletem volt… A con előtti napon, kb. 22h-kor nyílt először lehetőségem arra, hogy elpróbáljam a színpadi műsorom teljes páncélzatban… *elássa magát* Sajnos, ez meg is látszott a nagy napon. A vonatozás után Tamás várt a Keletiben, együtt mentünk a Moszkva térre, ahol lejelentkezett az unokatesóm, Fanni, akinek ez volt az első conja. Már akkor kalózjelmezben garázdálkodtak a barátnőjével, Enikővel. Ezután irány a helyszín, rövidebb-hosszabb sorban állás után – amit Sakuval és Daweee-vel beszélgetéssel töltöttünk – kellemes meglepetésként ért, hogy ingyenes volt a versenyzők számára a belépő. Saku segített feljutni az öltözőbe – már csak a férfi részlegen jutott hely nekünk -, azonban neki sietnie kellett a zsűrizésre… Fura volt, hogy alig hogy bejutottunk, máris hajtják az embereket a zsűri elé… De amikor visszajött, segített a nehezebben felvehető részeknél. Addig is jól elcsúnyítottam magam a hegekkel és a sminkkel… Gabriel nagyon diplomatikusan csak “viharvertnek” nevezett el. Ez egy nagyon új dolog volt számomra, hiszen a korábbi jelmezeim során szépnek kellett lenni… Sok smink, műszempilla, rendezett paróka. Nos, itt az volt az előny, hogy úgy néztem ki, mint akin átment egy úthenger. Pár órás alvás után ez ment is rendesen. Utólag pár képet látva megállapíthatom, hogy nem volt éppenséggel babaarcom…

Miután végre elkészültem, lefelé vettem az irányt. A két szint lefelé a lépcsőn ilyen jelmezben rémálom volt… Igazából egy szintet jutottam le, mikor egy kisebb csoport szó szerint lekaszált a lépcsőfordulóban, és valami beleakadhatott a jobb lábvértembe, mert leszakadt a térdvédő része… Azt hittem megőrülök, hogy egyesek több hónap fáradtságos munkáját egy pillanat alatt tönkre tudják vágni. De Saku talán még nálam is dühösebb lett – imádom, hogy olyan temperamentumos. Nagy nehezen felevickéltem az öltözőbe, ott sikerült megjavítani a lábvértet, miközben Saku hozott segítséget, és köszönet a szervezőknek, hogy használhattam ezek után a liftet. Tomi jött, intézte a liftet, majd készített rólam egy kisebb fotósorozatot a szabadtéren. Már akkor kicsiben nagyon tetszettek a képek, alig várom, hogy lássam őket. Tomi valami zseniálisan fotóz.

Ezek után kint szédelegtem egy kicsit. Sikerült megtalálni az unokatesómékat, és Tamás és Riyu is rám találtak. Én valahogy azt gondoltam, hogy senki sem fog felismerni, senki sem fogja vágni, honnan a karakter – ennek ellenére csak úgy özönlöttek a WH 40k kedvelők, és sorban készültek a közös képek. A legviccesebb élményem az volt, mikor egy srác odajött ezzel a mondattal: “Bocsánat, de megfoghatom a boltered? Ez volt mindig is életem nagy vágya…” Erre ki mondhatott volna nemet? Kicsit aszalódtunk kint (meglepő módon nem volt melegem – bár ebben nagy szerepe volt annak, hogy fejben elrendeztem, hogy nem fogom rosszul érezni magam a meleg miatt), a fiúk önkéntesen beálltak fegyverhordozóimnak, amire szükség is volt, mert Gabriel időközben lehozta az öltözőből a sisakom és a lánckardom is. Csak az a szegény róka félt nagyon a hangjától… Bár a rókát alapból sajnáltam, mert ott volt egy kicsi ketrecben, mindenki tapogatta, miközben a szomszédjában ott szaladgált sok kis ebédnek való nyuszi…

Sajnos a lábvértem nem bírta a gyűrődést a baleset után. Felmentünk az öltözőbe, ahol Tamás segített megjavítani (ezer köszönet), közben Riyuval “babáztunk”, mert elvittem Operattát, ő pedig Spectrát. Kicsit sem vagyunk kattantak.

Megérkezett Bullfrog is, és elhatároztuk, hogy megnézzük a Craftmanship és a Performance versenyeket. Sajnos elég nagy csúszások voltak, de azért mi jól eltöltöttük az időt. Találkoztam Cassidyvel is, akivel azóta minden régi nézeteltérésünk sikerült tisztázni, de beszélgetni nem nagyon tudtunk, mert mindkettőnket elraboltak egy-egy szóra, fotóra. Sajnáltam, hogy vissza kellett mondania a versenyt, főleg, hogy most tényleg szépen kivitelezett, letisztult jelmezrészleteket, kiegészítőket láttam nála. Sikerült kiszúrnom Marcsit is, aki most Pocahontas volt. Ő szomorú volt emiatt, én viszont önző módon örültem, hogy láthattam élőben így, hiszen ő volt a genetikailag tökéletes alany erre a cosplayre. Ekkor sikerült pár szót váltani a külföldi vendégekkel is. Nagyon örültem, hogy találkoztam újra Shinjuval, és a német zsűritagok, Calssara és Lumis Mirage nagyon kedvesek voltak, és a jelmezeik eszméletlen igényesek voltak. Shookie-ra pedig nehéz szavakat találni.

A versenyek közben folyamatosan jöttek oda az emberkék, és kérdezték, én mikor lépek színpadra… Mondtam, 15h-kor… Még javában a craft ment, és már akkor rég elmúlt ez az időpont. De azon a napon nem voltam hajlandó ilyen apróság miatt idegeskedni. Mikor véget értek a cospalyversenyek, Gabriel szaladt oda hozzám pánikszerűen, hogy itt az idő… Abban a percben azért megdobbant a szívem. Csak akkor tudtam meg, hogy nem csak Cassidy lépett vissza, és csak ketten fogunk nekifutni. A vérkapszulát jó időben előkészítettük, be is vettem a számba, mikor Ruki ijedten jött oda hozzám, hogy nincs meg a háttérvideóm… Csak egy pillanatig pánikoltam, hiszen számítva a legrosszabbra elhoztam magammal pendrive-on, és Riyu felszaladt érte az öltözőbe. Mire én következtem, már minden technikai malőr megoldódott. Azonban a vérkapszulám elolvadt. Gyorsan töltöttünk egy másikat, és irány a színpad. Sajnos, meglátszott, hogy nem volt időm mindent begyakorolni, így kb. a fele rögtönzés volt. Amikor találat ért, sikerült letérdelni, lekapni a sisakot, azonban az 1 db vérkapszula kevésnek bizonyult, mert nem nagyon akart a vér szivárogni a számból… Viszont örültem, hogy le tudtam feküdni, és látványosan el tudtam halálozni a színpadon. Persze a zsűri előtt a felét elfelejtettem annak, amit mondani akartam, és ha Tamásék nem szólnak utólag, hogy mutassam meg a könyvet nekik, simán eszembe sem jut.

Ezután sajnos Tamásnak mennie kellett, de Riyu maradt, és továbbra is apródkodott. Meglátogattuk Lilla standját is, mert szerettem volna egy beszerezni tőle egy Monster High-os mobildíszt. Sajnos, nem volt nála, de leadtam a rendelést. Még egy kicsit szédelegtünk a füves területen, sikerült Dudussal is kicsit beszélgetni, amikor épp nem szedtek szét a fotósok. Megvolt a már hagyományos közös fotó AngelBridgettel és Shuuival. Aztán a powerpackem megunta az egészet, és le akart jönni a hátamról. Ekkor mentem fel az öltözőbe, visszavedleni önmagammá. Marcsi is társult hozzám, és végre tudtunk kicsit beszélgetni. Sajnos Tomi már csak akkor hívott, hogy lenne EuCP fotózás, amikor már levettem a jelmezem. De ezt majd lehet még pótolni, hiszen Opheliát, az eddigi legkedvesebb jelmezem még szeretném felölteni.

Ezután félzombiként megtaláltam az unokatesómékat, megnéztük az eredményhirdetést. Gratulálok mindenkinek! Különösen Sakunak és Daweenek Aztán jött az Eurocosplay eredményhirdetés, és még a mai napig kicsit nehezen hiszem el, hogy megint képviselhetem kis hazámat Londonban. Aoime volt olyan kedves, hogy meghívott a versenyzők csoportjába, így el is kezdtem a szocializálódást. Úgy tűnik, lassan használnom kell a Facebookot… Pedig mindig fennhangon hirdetem, hogy mennyire nem szeretném. Sajnos, muszáj lesz.

A bálra és a koncertre már nem tudtunk maradni. Riyu, Lilla és Fanni társaságában villamosoztunk, majd megtaláltuk a 23-as buszt, és az unokatesómmal nagy nehezen, kb. 22h-ra elvergődtünk a kedvenc óriásbőröndömmel a tesómhoz, Hajnihoz. Ő szokott lenni a fegyverhordozóm, de sajnos dolgoznia kellett, így nem tudott jönni. Viszont a világ legfinomabb csirkepörköltjével várt minket, amiből repetáztunk is. Utána esti rutin és ájulás. Másnap korán ébredtem, elkísértem Fannit a Stadionokhoz. Miután elment a busza visszamentem Hajnóékhoz, és a párjával, Gabival végigtoltuk a Walking Dead majdnem mindkét évadát. Továbbra is kész vagyok… Zombis sorozat.

Aztán megérkezett Olivér, és autóval mentünk haza. Azóta sem tudtam teljesen feldolgozni ezt a napot. Biztos poszttraumás sokkban szenvedek.

Minden esetre a Cosplayer Expo nagyon kellemes rendezvény volt. Igaz, voltak csúszások, voltak technikai bakik, de ezeket jól kezelték, ezeket tényleg nem nagyon lehet befolyásolni. Amikor segítségre volt szükségem, azonnal megoldották a problémát. Ez a barátságos, segítőkész hozzáállás volt az, ami szinte már megédesítette a napom. Továbbá amiatt is nagyon jól éreztem magam, hogy most elfelejthettem minden paranoiám, és végre élvezhettem a jelmezem, alakíthattam a csúnyácska Opheliám. Az egyetlen negatívum, amit a rendezvénnyel kapcsolatban említhetek, az az információ nem megfelelő terjesztése, elosztása. Sajnos, a helyszínen szembesültem sok dologgal, és a segítők sem tudtam válaszolni a kérdéseimre, csak ha utánajártak. Ami amúgy nagyon tetszik, hogy megírhatjuk az észrevételeink, így a következő még jobb lesz majd.

Végezetül mi következhetne, mint a köszönetnyilvánítás… Köszönöm Olivérnek a több hónapos türelmet, és azt, hogy ki is mondta, hogy ez a konstrukció tetszik neki eddig a legjobban (nagy szó ám!). Köszönöm Bátyónak a sok segítséget, nélküle nem sikerültek volna ilyen jól a fegyverek (majd bővebben írok erről a munkálatok elmesélésekor). Köszönöm Riyunak és Tamásnak, hogy a tesóm helyett a tesóim voltak, és cipelték a kellékeim – de talán a társaságuk és a támogatásuk még ennél is többet jelentett. Köszönöm Gabrielnek és Bullfrognak a szurkolást. Kár, hogy olyan kevés időt tudtunk beszélni. Köszönöm mindenkinek a kedves szavakat és a biztatást, és ami talán a legfontosabb, köszönöm, hogy megint képviselhetem Magyarországot. Most igyekszem még többet beleadni, és mivel már van egy kis tapasztalatom az MCM Expoval kapcsolatban, biztos az ideit jobban fogom élvezni. Még nagyon sokáig sorolhatnám, kinek mit köszönök, remélem, senkit sem bántok meg azzal, hogy kihagytam. De talán erre a hétre ennyi elég lesz belőlem, és ezentúl ismét rendszeresen jelentkezem, először a már rég megígért sárkánybébivel.

Megosztás a Facebook-on

Az idei utolsó WGT-s bejegyzésemhez érkeztünk, ami nem lesz túl hosszú… Az előzőben is ezt ígértem, de most be is fogom tartani.

4. nap – 2012. május 28.

Pünkösd hétfő volt a számomra legeseménytelenebb nap. A reggeli rutin után elég sokáig ejtőztem a sátorban, olvasgattam, reggeliztem, majd elhatároztam, hogy elköltöm a maradék zsebpénzem. Azt gondoltam, hogy 11-kor már biztos nyitva lesz a nagy csarnok, a Black Market, így kényelmesen készülődtem, 11:30 körül mentem el oda. Ja igen, ez a csarnok is a fő fesztiváltéren, a nagyszínpad mellett található, így igazán nem kellett messze mennem – és az utóbbi napok rohanása után már nem sok kedvem volt messzebb vonszolni magam. Nem is beszélve arról, hogy a vasárnapi koncertözön nem kicsit szívta le az akkumulátorom. Visszatérve a shoppingoláshoz, a csarnok csak délben nyitott, így többedmagammal egy ideig ott álldogáltam, majd nyitás után kb. 1-1,5 órát eltöltöttem ott, szert téve minden kiszemelt dologra, amit addig nem vettem meg.

Visszatérve a sátorba megint átöltöztem, abba a barokk-rokokó ruhácskába, amit már conon is viseltem, és elindultam, hogy megnézzem az egyetlen koncertet, amit hétfőre beterveztem. A Centraltheaterbe kellett eljutnom, ahová eddig nem mentem villamossal, csak gyalog a belvárosból. A kis térkép azt mutatta, a 14-es villamos visz hozzá a legközelebb, valamint többen is a Lola Angst koncertre igyekeztek, így gondoltam, figyelem a tömeget. Az átszállás simán ment, de a kívánt megálló csak nem tűnt fel. Egy kétségbeesett orosz baráti társaság is engem kérdezett meg, hogy jó irányba megyünk-e. Kiderült, hogy a villamos körpályán mozog, így egészen a végállomásig el kellett mennünk, és ott várni egy visszafelé irányba mozgó járatot. Az orosz úti társaim aztán kicsit pánikoltak, hogy így sem lesz jó, így leszálltunk, és vártunk egy 1-es villamost, amiről biztosra tudtam, hogy ott megáll. Azonban ők annyira aggódtak, hogy nem érnek oda, hogy inkább beszálltak egy taxiba. Én ha akartam volna, akkor sem tudtam volna velük tartani a terjedelmes szoknyám miatt. Egy perc sem telt bele, és jött a villamos, és minden gond nélkül odaértem a helyszínre, épp időben. Épp beléptem volna, amikor szembejöttek a frissen szerzett orosz ismerősök, akik elmagyarázták, hogy a zenekar Berlinben rekedt, és elmarad a koncert… Jó kis tortúra a semmiért… De legalább most már tudom a legrövidebb utat a színházhoz.

Amikor visszaértem az Agra-ra, a kapuban várt egy kedves fotós hölgyemény Svájcból, aki évek óta fotóz engem Lipcsében, és adott egy kis meglepetést… Egy posztert rólam… O.O Nagyon megilletődtem, de a kép nagyon jó lett, lehet, be is kereteztetem majd. Ezután megebédeltem a magyar lángossütő lánynál, Szilvinél, majd találkoztam Dórival és Istvánnal, akikkel jó pár órát elbeszélgettünk. Ők még vásároltak egy kicsit, az Agra mögött megtaláltuk a 666-os biztonsági őrt; majd megbeszéltük, hogy együtt megyünk este  a Werk II-be a horrorbilly koncertekre.

Egy kis pihenés, olvasgatás után elkezdtem összepakolni a holnapi hazaindulásra készülve, majd újabb átöltözés után kimentem “a kifutó” mellé, és vártam, hogy Istvánék hívjanak. Már be is sötétedett, és semmi, így magam indultam el a szórakozóhelyre, ahol akkora tömeg volt, hogy várni kellett, mire be tudtak engedni. Nem is éreztem ott túl jól magam, és inkább kimentem, ott vártam tovább a többieket, de nem jöttek. Eléggé elment a kedvem az egésztől, így visszamentem a sátramba, összepakoltam mindent, amire nem volt már szükségem, és viszonylag hamar, olyan éjfél után kicsivel eltettem magam a következő napra.

Hazafelé – 2012. május 29.

Szokásomhoz híven elég korán ébredtem, aztán kb. 9h-ig mindent összepakoltam, beleértve a sátram is. A szokásos módon, két táskával gyarapodott a poggyászom a szerzeményeim és az ajándékok miatt. Így egy ideig próbálgattam, hogyan tudnék kijutni a főkapuhoz. Aztán a sátorszomszéd lány kitalálta a problémám, és segített nekem. Igazából egész jól tudok németül, de a vidám fecsegésének a felét nem értettem… Ez a jó a németben, hogy a különböző tartományokban élők más dialektusokat használnak. Aztán a villamosmegállóban jó pár órát vártam Dóriékra, de közben – meglepő módon – olvasással ütöttem el az időt. Kb. 12h-kor aztán útnak indultunk, párszor megálltunk. A kedvenc helyünk hazafelé a Frankenwald, ami gyakorlatilag egy felüljárónak vagy egy hídnak tűnik az Autobahn felett. Ott ebédeltünk, majd a szokásos módon haladtunk Magyarország felé.

Íme, a csapat. A sofőrünk, István hiányzik csak a képről, mivel ő fotózott.

Ausztriáig semmi probléma nem volt, de az ottani rendőrök megint kitettek magukért… Most TÉNYLEG nem léptük át a sebességkorlátozást, és mégis belénk kötöttek. Az út szélén állt egy rendőrautó, és bírságoltak egy másik (külföldi rendszámú) autót, mikor leintettek minket, és azt állították, hogy 100 km/h helyett 109 km/h-val mentünk. Ismét lézerrel mértek, amin semmi időpont nem volt, mikor mérték, és benne voltunk a 10%-os türelmi határban. (Különben is, bírságolás közben hogyan mértek?) Továbbá a forgalom tempóját követtük, és sem előttünk, sem utánunk nem állítottak meg senkit. És ismétlem, nem léptük át a korlátozást, mert láttam a kilométerórát… De ez még hagyján. Amikor a rendőrnőnek mondta István, hogy egy fesztiválról jövünk, és már nincs 35 Euro a bírságra, a nő azt mondta, hogy nyaklánc, telefon vagy egyéb értéktárgy megteszi. O.O Ettől mindannyian sokkot kaptunk. A nő ott hagyott minket, majd odajött a kollégája, egy öreg fickó, aki feltépte az anyósülés oldali ajtót, benyúlt, és ordítozva kitépte a slusszkulcsot az autóból. Dóri reflexszerűen elkapta a kezét, mire az ember ordított szép osztrák németséggel, hogy ez hivatalos személy elleni erőszak, és fizessen 200 Eurot. Ekkor már mindannyian remegtünk az idegességtől, nem tudtuk, mit tegyünk. Végül István mondta nekik, összedobjuk a pénzt – ami nem volt igaz, ő maga állta a cechet. Visszakaptuk a kulcsot, és mehettünk… Igazából csak pár perc múlva fordult meg a fejünkben, hogy nem biztos, hogy valódi rendőrök voltak… Nem láttuk az azonosítószámukat, mert a láthatósági mellényünk eltakarta. Nem kérhetnek személyes vagyontárgyat a büntetés kompenzálására, és nem nyúlhatnak be az autóba… Minket vagy csúnyán átvertek, vagy rendőri túlkapás áldozatai lettünk. Még ma is görcsbe rándul a gyomrom, ha ez az eset eszembe jut. Tanulság: jövőre Csehországon keresztül megyünk.

Elég nagy kerülővel értünk Magyarországra, mert Timit és Attilát elvittük Szombathelyre. Kb. hajnali 1 óra volt, mire a Keletinél leparkoltunk, ahol Olivér már várt rám. Könnyes búcsút vettem úti társaimtól, és hazafelé – hiába szerettem volna sokat mesélni – félkómásan hallgattam. Mire hazaértünk, azért eléggé felélénkültem, és oda is adtam az ajándékokat, felpróbáltam a legújabb szerzeményeket, és kb. 4 óra volt, mire lefeküdtünk aludni. Másnap persze mentem dolgozni, de szerencsére a diákjaim nem vették észre az enyhe dezorientáltságomat.

Röviden ennyi lett volna az idei WGT számomra. Természetesen összességében jó volt, és már alig várom a következőt. Lehet, vasárnap még írok egy gyors “kisokost” azoknak, akik kedvet kaptak volna ahhoz, hogy Lipcsébe utazzanak jövőre pünkösdkor. Aztán már csak a cosplay lesz a témám.

Megosztás a Facebook-on

Sikerült rászánnom magam a blogolásra, ha már az előző bejegyzésemben megígértem, hogy hamarabb jelentkezem. Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy ez a hőség minden erőmet elszívja. Ráadásul téli típus vagyok, a hideggel semmi gondom, de a meleget – így a nyarat nem szeretem… És most enyhén fejeztem ki magam.

De akkor folytatom a WGT-n szerzett élményeim ecsetelését. Bár azt hiszem, nem lesz hosszú ez a bejegyzés.

2. nap – 2012. május 26.

A szombati nap egy részét szintén a shoppingolásnak szenteltem. Már az első nap körbesétáltam a “Black Marketon”, hogy lecsaphassak egy passzoló méretű Maya Hansen fűzőre, de akkor nem találtam a standjukat… Naiv módon reméltem, hogy később jönnek… De szombaton sem találtam őket. Alig hittem el, hogy egy éves ábrándozás után még tovább kell várnom. Úgy tűnik, kénytelen leszek online megrendelni az áhított fűzőt, ami sajnos nem ugyanolyan, mintha felpróbálnám. Így hát köztes megoldást kellett keresnem, és végül egy Burleska taftfűzőbe ruháztam be, ami harmadannyiba került, mint a betervezett darab, így jutott sok más csecsebecsére is – de a szerzeményeim később bemutatom.

Ismét elmentem a belvárosba – mert anyukámnak ígértem egy újabb hűtőmágnest, és a pünkösd miatt szombaton lehet utoljára vásárolni a boltokba. Épp ezért jól bevásároltam tartós élelmiszerből is, hogy a legalább a reggeliket és a vacsorákat meg tudjam oldani a sátorban. Ezzel pedig gyakorlatilag elment a nap első fele… O.O

Volt egy negatív tapasztalatom is… Korábban a sátrazó fesztivál látogatók bármit bevihettek a campingbe, még üvegpalackokat is (sokan rekeszekkel kis talicskákon hordták be a sört ). Ennek tudatában beruháztam egy kaktusz ízű sörbe, amit apukámnak akartam hazavinni, mivel gyűjti a különleges italokat. Sajnos a kapuban kiderült, hogy nem vihetem be… Nem tudtam mit kezdeni vele, mivel egyáltalán nem iszom alkoholt, így a sört elrejtettem egy bokorban. Gondoltam, később majd becsempészem valahogy.

Szombaton sikerült először kikecmeregnek a Heidnisches Dorfba, ami egy sötét középkori falu mintájára felépített fesztiválhelyszín piaccal, kovácsműhellyel és minden ide passzoló dologgal. A kovácsműhely különösen hasznosnak bizonyult számomra, mert megtapogathattam pár páncélt, meg tudtam nézni a felfüggesztéseiket, a rögzítési pontokat és módokat. Idén is már két színpadot állítottak fel, a nagy meglepően jól felszerelt volt a korábbi évekhez képest. A képen egyébként a gyönyörű nyárfa-pihe szállingózást próbáltam megörökíteni több-kevesebb sikerrel…

Szombaton korán kezdődnek a programok, és a nagyszínpadot ilyenkor birtokba veszi az electro szcéna. Ez az irányzat nem annyira a szívem csücske, mert némelyik banda sima tücc zenét állít elő, és csak a külsőségek miatt eladják magukat cyber-gothnak… Mellesleg ez a stílus valahogy stagnálni kezdett az utóbbi 1-2 évben. 2008-ban még a legtöbben cyber gothnak tűntek, mostanra – szerencsére – megint előtérbe került a klasszikusabb irányzat. Így a nagyszínpad felhozatala valahogy jobban alakult, és inkább olyan brutál elektronikus muzsikát játszó csapatok kaptak lehetőséget, akiket én is szívlelek.

Elsőnek a Grendelt néztem meg, ami élőben jelentősen gyengébbnek bizonyult, mit a lemezeiken. Ennek ellenére nem volt csalódás, bemelegítésnek épp jó volt.

Ezután kis szünetet tartottam, kiosontam a bokorhoz, ahová a sört elrejtettem, hogy “én aztán most becsempészem”. Sajnos, valaki megelőzött… Úgyhogy a kaktusz ízű sörnek lőttek… Minden esetre valaki jól járt vele. Valószínűleg egy szakadt punk, mert ilyenkor odagyűlnek a WGT fő helyszínei környékére, hogy az üres üvegeket összeszedjék. Hát, most az egyik egy felbontatlan üvegre lelhetett… :S

Egy koncertet kihagytam, majd gondoltam, meglesem a Funker Vogt nevű electro-industrial bandát, ami elég felejthető koncertet produkált. Igazából ezen a koncerten csak helyezkedni akartam, hogy az utolsó bandánál az első sorban állhassak.

Az est fő attrakciója a Combichrist volt, amire hatalmas tömeg gyűlt össze. Sajnos a 1,5. sornál előrébb nem sikerült jutnom, így nem tudtam, hogyan fogok fotózni. Aztán elkezdődött a koncert, és már az első daloknál tombolni, ugrálni kezdett a közönség, ami a WGT-n elég szokatlan… De még így sem volt akkora zúzda, mint amihez Magyarországon hozzászokhattunk. Állt mellettem egy olyan 30-40 év körüli nőci, aki a hajának nevezett tupírozott pamacsot folyamatosan az arcomba tolta, majd kicsivel később a csípőjével próbált meglehetősen agresszívan arrébb taszigálni, ami nagyon kellemetlen volt, egyetlen használható fotót sem tudtam készíteni a koncertről – ami eddig a legfrenetikusabb élmény volt a 2012-es WGT-n. A zenekar először három taggal kezdett a színpadon, majd folyamatosan bővült a létszám. Nagyon jó ívben volt felépítve a tracklist is, és annak ellenére, hogy szinte végig az életemért és a fotoapparatom épségéért küzdöttem, ennek az évnek az egyik legjobb WGT-s koncertjén vehettem részt. Mééééég több Combichrist koncertet!

Ezután pedig következhetett a szokásos alvás előtti rituálé, és eltettem magam a következő napra.

3. nap – 2012. május 27.

Mindig a vasárnapot várom a legjobban, hiszen a hozzám legközelebb álló darkwave stílust képviselő zenekarok ekkor lépnek fel a nagyszínpadon. Talán a viktoriánus piknik mellett ezek a legjobb programok számomra.

De az estéig ki kellett tölteni valamivel az időt. Így megint a belváros felé vitt az utam. Kicsit kerültem a 31-es WGT-s járattal, sétáltam a belvárosban, ami több új épülettel gazdagodott, többek között elkészült az egyetem új főépülete is. Már 2008-ban is, amikor először voltam a fesztiválon, daruk csúfították el a főteret, és idén végre befejeződtek a munkálatok – egyedül a metroval nem akarnak haladni… Lehet, ott is ugyanaz a fúrásvezető, mint Budapesten?

Természetesen a Moritzbasteit sem hagyhattam ki. Ott megnéztem egy kisebb lovagi tornát, nem irigyelve a páncélos lovagokat az – akkor nagynak gondolt – hőségben.

Visszaérve a sátramhoz, kényelmesebb szerelést öltöttem az esti programokhoz. Amikor az Agra Halle-oz sétáltam, megláttam egy Tech-priest-et… O.O Elnyomtam egy fangirl sikolyt, majd pirulva megkérdeztem, lefotózhatom-e… (Pedig ilyet nagyon nem szoktam) Nagy élmény volt, annak ellenére, hogy nem volt hiperpontos a jelmeze, de a tény, hogy vannak még olyan elvetemültek, mint én.

Eredetileg nem erre koncertre voltam kíváncsi, de véletlenül elcsíptem az A Life Divided fellépését, ami nagyon kellemes meglepetés volt. Az énekes Jürgen, a pénteki estén érdeklődés hiányában kihagyott Eisbrecher tagja. De ez a projektje sokkal-sokkal jobb. Nagyon megtetszett a zenéjük, be is szereztem az albumukat, és nagy kedvencem lett a Heart on Fire című számuk, amely közben a koncerten kis papírszív eső is esett.

Utánuk a House of Usher következett, akiket már rég szerettem volna élőben látni. Jó koncert volt, de valahogy nem az igazi… Túl steril, túl hideg, semmi kapcsolat a közönséggel. De azért nem sajnáltam a rászánt időt.

A harmadik fellépő a Mono Inc. volt, ami a szó szoros értelmében végigszenvedtem. Pedig kívülálló szemmel jó koncert volt, a zenekar tagjai nagy show-t csináltak, a House of Usher-rel ellentétben itt folyamatos volt a kontakt a közönséggel… De ha egyszer nem tetszik a zenéjük, nem tudok ugrálni az örömtől.

Akkor éledtem fel, amikor a Diary of Dreams színpadra lépett. Az énekesen mintha nem fogna az idő, most is ugyanúgy néz ki, mint 10 évvel ezelőtt. A koncert maga nagyon jó volt, az új dalok mellett minden nagyobb régi “sláger” (ha használhatom ezt a szót egy alternatív zenei irányzat esetében) elhangzott. Az utolsó daloknál ellőtték a már odakészített pirotechnikai látványelemeket – ami nem csak kis puffogás volt – éreztem a perzselő hőséget az arcomon.

Vasárnapi Mitternacht-Spezialként lépett színpadra az, akit a leginkább vártam, Peter Heppner. Nem tudom, mond-e valakinek bármit is a neve… Eredetileg nem kifejezetten goth zenét játszik, vagyis énekel… Inkább olyan trance-es vonalban rotálták a klipjeit a német VIVA csatornán. Szerintem ő valójában synth-pop zenét játszik, így simán helye van a WGT-n. A haja már őszbe fordult, de jellegzetes hangja mit sem változott. Annak ellenére, hogy már hajnali 2-3 felé járt az idő, végigmosolyogtam és nosztalgiáztam a programot. Élmény szinten ez a koncert vitte el a pálmát vasárnap – és végül mondhatom, hogy számomra ez a koncert volt a WGT csúcspontja (megelőzve a Combichrist-ot).

Ez volt a leghosszabb napom a 2012-es WGT-n, de maradéktalanul megérte, hogy hullafáradtan vánszorogtam vissza a sátramba.

Huh, nem is lett olyan rövid, mint amilyenre terveztem. Legközelebb a harmadik, utolsó rész következik, majd visszatérek a cosplayhez.

Megosztás a Facebook-on

Jó sok nehézség után végre tudom publikálni a beszámolóm… A múlt héten nem volt netem 5-6 napig, ami nagyon durva volt, úgy éreztem, mintha elvágták volna a köldökzsinórom. Pedig nem vagyok egy gép- és netfüggő lény, de már a munkámban is hátráltatott a netnélküliség. De akkor jöjjön a már jó rég piszkozatként megírt bejegyzés…

Annak ellenére, hogy nem cosplay téma, a korábbi visszajelzések alapján, úgy gondolom, akad néhány emberke, akit érdekelhet, így idén is közzéteszem a WGT-n átélt élményeim rövid krónikáját. Ebben a bejegyzésben az előzményeket és az első napot fogom elmesélni, és a továbbiakban ugyanígy, két napos felosztásban osztom meg az eseményeket.

Ami az előzményeket illeti, már a tavalyi fesztivál után elkezdtem apránként félretenni az ideire, hiszen akkor elkövettem azt a “hibát” az utolsó napon, hogy felpróbáltam egy Maya Hansen fűzőt. Igazi második bőr volt az a brokát csoda, Dita von Teese-nek érezhettem magam pár percre, de sajnos az utolsó napon már nem volt 250 Eurom… Pedig még kaptam volna 50 Euro engedményt is ebből, de sajnos már úgysem maradt elég zsebpénzem. Ha ezt az első-második napokon tudtam volna… De így elhatároztam, hogy az idén akkor már tényleg megjutalmazom magam egy ilyen gyönyörűséggel.

Tehát a vásárlási célkitűzés megvolt, ami a zenekarokat illeti, folyamatosan figyeltem a hivatalos honlapot, és tervezgettem, milyen koncerteket fogok megnézni. A 2012-es felhozataltól nem voltam elájulva, talán ha 10 zenekart vehettem fel a “megnézendő” listára, és ebből olyan 2-3 volt az, amelyekre mindenképp szerettem volna elmenni. Tavaly sokkal részletesebb tervet készítettem magamnak, idén sajnos nem volt alkalmam az összes fellépőnek utánanézni – mert én sem ismerhetek minden egyes bandát. Most is volt két magyar zenekar, de egyik sem az én ízlésemhez passzoló zenét játszott.

A jegyeket jóval a feszt előtt, de a korábbi gyakorlathoz képest elég későn rendeltem meg. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi öt évre visszamenőleg ezek a jegyek voltak a legstílusosabbak, a legelegánsabbak.

Idén is a campingben terveztem aludni, és reménykedtem, hogy ehhez megfelelő időjárás lesz. A WGT előtti napokban gyakran nézegettem a lipcsei időjárási előrejelzéseket. István, az egyik útitársam ezzel kapcsolatban fel is szokott hívni, mert az utóbbi években mindig bejött, amit jósoltam, így én lettem a WGT időjárás boszi. Szerencsére max. egy napra volt egy kis esély esőre, így azt a prognózist mondhattam, hogy nem lesz eső.

A WGT idén is szerdán kezdődött nekem. Délelőtt még megtartottam az óráim, a délutánit elcseréltem egy gyakornokkal, és 1-2 órás pakolás után készen álltam indulásra. Vonattal utaztam el a fővárosba, hogy a húgoméknál aludjak, de azzal nem számoltam, hogy a gondosan összeválogatott ruhatáram nem lesz könnyű elvontatni a kb. 12 percnyi sétára lévő vasútállomásra. Ehhez pedig még jött a sátor, a hálózsák és az elemózsiás hátizsák, nem beszélve az elengedhetetlen bigyókat tartalmazó kézitáskámról. Már a negyedikről lekászálódni is kész attrakció volt, de amint kiléptem a házból, elkezdett zuhogni az eső… Ami épp addig tartott, amíg elértem az állomásra. A vonatra felkászálódás volt az utolsó nehézségem szerencsére – mert azon kívül, hogy nem kellett átszállni, Tamás várt a Keleti Pályaudvaron, aki segített leszállni a vonatról. Egy kis időt beszélgettünk, ami nagyon jó volt, mert október óta, az őszi con óta nem tudtunk személyesen találkozni. Aztán érkezett a húgom, aki szépen összezúzta az ujját egy kisebb balesetben, így továbbra is Tamásra hárult a londiner feladata – ő pedig olyan kedves volt, hogy egészen a tesómékig segített vinni a csomagokat. Ennek persze a nagy előnye az volt, hogy még többet tudtunk beszélgetni.

A tesóméknál természetesen megint késő éjjelig ment a szokásos traccsparti – mert nagyon ritkán tudunk találkozni, mióta ilyen távol élünk egymástól. Mutattak egy új sorozatot is, amiről el sem hittem, hogy létezhet… Zombikról szól… Zombis sorozat?! De a kezdeti kételkedés után elég kellemesen csalódtam – ha lehet ilyet mondani egy gyomorforgató élményre -, és az első két epizódot meg is néztük együtt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én személy szerint szeretek borzongani. Viszont elalvás előtt azon pörgött az agyam, mit tennék egy zombi apokalipszis bekövetkezése esetén.

Másnap korán kellett kelni, mivel 6 órakor indultunk. István és Dóri most eljöttek értem Pesterzsébetre, nem kellett elvánszorogni egy közös találkaponthoz, mivel idén csak engem vettek fel Pesten. Nagyjából pontosan érkeztek ők is, bepakoltunk Sáriba – azaz a Volkswagen Sharanba, és már indultunk is. Magyarországon viszonylag eseménytelenül haladtunk Győrig, ahol két másik útitársat, Timit és Attilát vettük fel. Ők is régi WGT-re járók, örülök, hogy megismertem őket. Kellemes zenékkel és beszélgetéssel telt az utazás, ám az osztrák rendőrök tettek róla, hogy ne érezzük olyan jól magunkat… Igaz, ami igaz, ott István tényleg túllépte a sebességkorlátozást, amit az osztrák Cobra 11 azonnal kiszúrt. Levittek minket a pályáról, és egy azonnali anonim büntetés után továbbengedtek minket. Igazából amit nem értek, az az, hogy lézerrel mértek, amin nem volt rajta a mérés időpontja, így azt bárkinek mutogathatták a nap folyamán… Nem volt fotó sem, és arra sem volt lehetőség, hogy utólag, kiküldött csekkel fizesse be a büntetést a gyorshajtó. Egy kicsit az volt az érzésünk, hogy kifejezetten a külföldi rendszámra hajtottak. De ahogy korábban említettem, igazuk volt, mi pedig lebuktunk…

Ezen kívül semmi extra nem történt, Németországban egyedül az autópályákat építették át, de az nem különösebben lassította a forgalmat. Csak Lipcsébe érésünkkor kerültünk egy kisebb dugóba, amit már alig hittünk el 11 óra autókázás után. De Wagner Valkűrök lovaglásának dallamára bevonultunk Lipcsébe, és megérkeztünk a WGT központja, az Agra elé.

Engem ott kiraktak, Attila segített behúzni a bőröndöm, és szerencsére a törzsterületemen  volt még szabad hely, ahová bő fél óra alatt felállítottam a négy személyes sátram, melyben az elkövetkezendő öt napban a kis gardrób-bőröndöm társaságában “laktam”. Nagyon jól indult a campingezés, mert miközben a sátrammal ügyködtem, megtaláltam a kis “goth zekém” cirmányos gombját, melyet tavaly épp a WGT utolsó napján vesztettem el. Úgy tűnik, akkor véletlenül becsomagoltam a sátorba. A 0. napon semmi extrát nem terveztem, csak pihentem a sátramban, olvasgattam, vacsoráztam. De úgy gondolom, hogy egy egész napos út után mindenki ezt tette volna a helyemben.

1. nap – 2012. május 25.

Korábban mindig adtam egy fő célkitűzést a napjaimnak (pl. vásárlás, városnézés, művelődés stb.), de az idén elég vegyesre sikerültek a napjaim.

Viszonylag korán ébredtem, és most végre sikerült egy olyan matracot vinnem, amely nem eresztett le reggelre, mire felébredtem. Idén vittem először alvómaszkot, ami talán a legjobb ötletem volt a sátorozással kapcsolatban. Mindenkinek tudom ajánlani. Egyedül reggel fura élmény, mikor kinyitod a szemed, és nem látsz semmit, és kell egy tizedmásodperc, mire rájössz, hogy alvómaszk van rajtad. Na, ezt majdnem mindennap lejátszottam ébredésem első másodpercében. Visszatérve fő témámra, egy gyors zuhanyzás után még bóbiskoltam egy kicsit, majd elkezdtem készülődni, ami meglehetősen sokáig tartott… kb. 40-50 percig. Igaz, egy sátorban nem könnyű létrehozni azt a megjelenést, amely a WGT-hez dukál.

Első úti célom az X-tra-X raktárüzlete volt, ahol kincsekre lehet lelni. 10:45-re értem oda, és még nem volt nyitva. Hát, hiába, a denevérek későn ébrednek. 15 percet kellett várnom a nyitásra, mikorra már egy kisebb tömeg gyűlt az üzlet bejárata elé. Aztán beszabadultunk, és hosszabb-rövidebb böngészés után sikerült egész jó dolgokat találnom. Egész szépen elment ezzel az idő, és gondoltam, visszamegyek az Agra-ra, hogy felkészüljek a viktoriánus piknikre. Miközben a belvárosban sétáltam, odajött hozzám egy srác, aki azt mondta, ma van a legénybúcsúja, és azt a feladatot kapta a többiektől, hogy ültessen le engem az asztalukhoz, mert különben nem kap enni. Nem hagyhattam, hogy éhen haljon, így egy pohár ásványvizet elfogadtam tőlük, és beszélgettem egy kicsit velük, hogy aktualizáljam a németem. Igazából ők semmit sem tudtam erről a goth szubkultúráról és a WGT jelenségről, így próbáltam elhessegetni a téveszméiket, ami nagyon vicces volt. De ezzel is elég sok idő elment, és nekem sietnem kellett, hogy ne késsek el a piknikről. Közben a Sixtina Absinthező előtt egy ilyen “cuki” koporsószállító járgányt találtam:

Sajnos ebédelni nem maradt időm, de legalább időben elkészültem a piknikre szánt outfittel, és még a villamosok is időben jöttek. Az idei pikniken is nagyon szép ruhák voltak, de sajnos nagyon nehézkes volt fotóznom. Amit viccesnek találtam, hogy a piknik számára kijelölt hatalmas terület nagy része teljesen üres volt a tűző nap miatt, azonban az árnyékokban rengetegen összegyűltek. Nem csoda, hiszen hőség volt, ahogy István is mondta, igazi “goth-olvasztó” meleg. Mivel a parkot nem zárják le a WGT idejére, talán több “külsős” járókelő tartózkodik ott, mint teljes harci díszben pompázó grufti – és persze fotóznak is lelkesen. Ami továbbra is felemelő élmény számomra, az a német emberkék – köztük kiemelten a nyugdíjasok – toleranciája, kedvessége, érdeklődése az egész jelenség iránt. Ezt az itthoni kellemetlenségek és beszólások után is kicsit nehéz megszokni, de természetesen nagyon jó érzés.

Pár kép a piknikről:

Természetesen ezek csak ízelítők, hogy könnyebb legyen elképzelni, mi zajlik ott. Igazából nem tudtam minden egyes szép ruhát lefotózni, mert az én lelkem is folyamatosan lopkodták képek formájában.

A bal oldali képen a jobb felső sarokban látható a szoknyám hátulról, amire nagyon büszke vagyok. Igaz, ami igaz, a “fenékpárna” miatt végig olyan érzés volt, mintha követne valaki. A jobb oldali képen kedves útitársammal, Dórival tündöklünk. A harmadik képen épp a villamosmegálló felé közelítünk… Csak úgy porzott az út a hosszú szoknyáink nyomán.

Miután visszaértem a sátramhoz, valami táplálék magamba gyömöszölése után átvedlettem egy koncert-kompatibilisebb öltözetbe. A nyitókoncertet kihagytam, mert nem igazán mozgatta meg a fantáziam az első zenekar, de azután a Clan of Xymox, a Project Pitchfork koncerteket nem hagyhattam ki (nem tudom, ezek a nevek mondanak-e valakinek valamit). Természetesen az első sorig furkásztam magam, mivel termetemből fakadóan csak onnan látom jól a színpadot – bár ez nem volt olyan nehéz, mint a hazai koncerteken.

Clan of Xymox (a második kép főleg a poénos MacBook miatt – ja igen, mi is Mac userek vagyunk, így rögtön felkapom a fejem ilyesmikre. )

Project Pitchfork.

A koncertek kifejezetten jók voltak. Kellemesen fáradtan mentem vissza a sátramhoz, és gyors tisztálkodás után eltettem magam a következő napra. Valahogy nem bírom már a hajnalokig való hőbörgést, és egyedül különben sem lett volna poén. :S

Vége az első résznek.

Ígérem, hamarabb jelentkezem a további két résszel, mivel végre hibátlan a netem, és túl sok órám sincs – a nyárnak “köszönhetően” – bár hiányzik a pörgés. A nagy nyári jelmezemmel 90% fölött járok. Alig várom, hogy teljesen elkészüljön. Már felpróbáltam egyben, a paróka úton van… Hűűű, de izgalmas. De nem offolom szét a bejegyzésem végét. A WGT kalandjaim folytatása hamarosan következik, és utána megint csak 100%-os cosplay irományok születnek majd.

Megosztás a Facebook-on

Igaz, már múlt hét szerda hajnali 2 óta itthon vagyok, de kb. mára sikerült fejben is visszatérni a mindennapokhoz, akklimatizálódni a munkához. Egyelőre csak annyit mondok, hogy az idei WGT is nagyon jó volt, megérte újra elmenni – és természetesen jövőre újra így teszek majd. Lipcse ilyenkor a “goth Mekka”, ahová évente egyszer minden elkötelezett “hívőnek” el kell zarándokolnia. Annak tudatában is, hogy nem sokakat érint vagy érdekel, de egy 3 részes kis sorozatot indítok beszámoló gyanánt. Addig is íme két kép:

Az első képen Dórival az Agra területén, a másodikon Viktoriánus pikniken pózolok. De akkor bővebben legközelebb.

Az egy hetes kimaradás után gőzerővel vetettem bele maga újra az aktuális projektembe, mellyel már fél éve hadakozom. Büszkén jelenthetem, hogy a fegyvereket leszámítva 82% körül állok, azokat beleszámítva 72%-on. Remélem, a hétvégén végre az egyik fegyverrel többet is tudok haladni. Továbbra sem szeretném elrontani a meglepetést, de nem tudom, ezt kibírom-e egészen augusztusig… Minden esetre addig lakat lesz a számon, amíg csak tudom tartani.

Újabb bejelentésem, hogy “szerelmes” vagyok… Igaz, erre az évre nem terveztem több projektet, de lehet, decemberre mégis becsúszik egy… Remélem, sikerül ezt is beiktatni, mert egy ovis koromban először fellángolt, és az utóbbi hetekben ismét feltámadó mindent elemésztő tűzről van szó, ami nem mellékesen crossplay… Tudom, nem vagyok rá túlságosan alkalmas, de egy megszállott rajongónak lehet magyarázni. Ennél a jelmeznél olyan dolgokat kell használnom, mint még soha, pl. szobrászkodni az arcommal, úgyhogy nagyon várom már. Ez egy szülinapi ajándék lesz magamnak. Ja, hogy kiről van szó? Erről is addig hallgatok, ameddig csak tudok.

Megosztás a Facebook-on

Meglehetősen hasonló cím az előző bejegyzésemhez, de az apropó más, nagyon más… Nem véletlen, hogy nem írtam a conról… Lehet, nem is fogok… Viszont pár bejegyzéssel még adós vagyok. Szeretnék írni arról, milyen egyéb munkákat végeztem Maryn, mivel több részletet csak félkész állapotban mutattam meg. Ezen kívül a kis bébisárkányom, azaz hatchlingem születésének is szentelnék egy terjengősebb bejegyzést, és külön irományban tenném közzé, milyen változtatásokat, fejlesztéseket eszközöltem az Aracana Robe-omon.

Azonban idén is elérkezett pünkösd hete, és ezzel együtt a Wave-Gotik-Treffen, amire egész évben vártam. Holnap már indulunk is Lipcsébe a már megszokott kedves útitársakkal. Amint hazaértem, erről is szeretnék egy élménybeszámolót komponálni.

Úgyhogy bőven van miről írni, csak motiváció kellene, mert vagy nincs időm blogolni, vagy ha van, nincs kedvem…

De akkor holnaptól WGT, és aztán én is visszatérek főnixként – hiszen december óta az eddigi legnagyobb projektemmel birkózom, melyet nyárra szeretnék befejezni.

Megosztás a Facebook-on

Az utóbbi két hétben sikerült megint jól eltűnnöm… Akár áprilisi tréfa is lehetett volna, hogy 1-jén elmaradt a megígért bejegyzésem, de sajnos nem volt az. Úgy tűnik, hogy nem is lesz már bejegyzés a lencse- és sminkpróbáról, mert arra úgy konkrétan tegnap sikerült egy kis időt kerítenem, és képek sincsenek… És miért? Mert az utóbbi két hét eszméletlen hajrázással telt, hogy mindennel elkészüljek. Ilyen még sosem történt meg velem, mert általában két héttel a conok előtt már nyugodtan hátradőlve várom a nagy napot, mivel akkor már minden kész szokott lenni. Most nem így történt. Akik végigcsekkolták a cosplayverseny nevezőinek névsorát, láthatták, hogy most tavasszal két jelmezzel készülök. Eggyel a craftmanship-re, és eggyel az Eurocosplay-re neveztem. Igaz, az EC-s cosplay-t már viseltem tavaly a nyári HoldfényConon, de az elég sok módosításon, “pimpelésen” esett át azóta – de erről majd egy másik bejegyzésben bővebben írok, nem szeretném elrontani a meglepetést. Joggal merül fel a kérdés, hogy mit akarok én még, hiszen már voltam Londonban EC döntőn… Igazából ezt még mindig egy jó lehetőségnek tartom, amit amikor csak lehet, érdemes megragadni. Egy próbát mindenképp megér, bárkinek – aztán ha sikerül, nagyon jó. Ha nem, majd talán legközelebb.

De akkor remélem, holnap és holnapután az égiek megkímélnek minket az esőtől, és egy kellemes tavaszi conban lesz részünk. Várom már, hogy megint találkozzak azokkal a kedves emberkékkel, akikkel csak ilyenkor tudok. Most pedig vissza az utolsó simításokhoz… Remélem, minden meglesz holnapra…

Megosztás a Facebook-on

Az egyik kedvenc kiegészítőm adja az apropót legfrissebb bejegyzésemhez, mégpedig a címadó kard és hüvelye. Fegyvertörténetből mindig jobban érdekeltek a hidegfegyverek, melyek manapság inkább már csak a tiszti egyenruhák díszeit képezik. A 18-19. században azonban a kardok és a szablyák még fontos szerepet töltöttek be a hadviselésben – annak ellenére, hogy már megjelentek a tüzérek és a lövészek. A karddal való harchoz kellett egyfajta “lélekjelenlét”, hiszen a katonának az ellensége szemébe kellett nézni, mielőtt végzett vele, szemben a mai arctalan gyilkolással – így még nagyobb súllyal esett a latba az emberi élet…

De a lényegre térve… A brit tengerészek gyönyörű pengékkel rendelkeztek, finoman megmunkált acélból, díszes markolatokkal.

A képeken egy 1805-ből származó tengerésztiszti kard látható. Akkoriban – azaz a Napóleoni háborúk idején – kezdték regulázni, egységesíteni a kardviselést. A tengerésztisztek egyenes pengéjű, kengyelvas formájú markolattal rendelkező kardjait az angol lovasság fegyverei “ihlették” – ha élhetek ezzel a szóval ebben a vonatkozásban. A markolat oroszlánfeje egyértelmű utalás Anglia címerállatára. Nelson admirális az egyik első tiszt volt, aki használta ezt a kardtípust – pl. a trafalgari ütközetben, ahol meghalt. De ez a kardforma nem tűnt el vele, a királyi haditengerészet minden tisztje viselni és használni kezdte ezután.

A Thores-féle verzió meglehetősen hasonlít ehhez a kardhoz. Szintén egyenes pengéjű – bár hiányzik a vércsatorna, de van rajta helyette domborodó díszminta. Ami érdekes eltérés, az a keresztvas helyetti díszes kardkosár. A markolatot az eredetin elefántcsont, Mary-ét viszont a csizmájával és öveivel harmonizáló rozsdabarna bőr borítja.

A kardnál két szempontot tartottam a legfontosabbnak, az egyik a kard tömege – vagyis igyekeztem kerülni a nehéz kiegészítőt. A másik a penge fénye – szerettem volna minél acélszerűbb felületet létrehozni.

A többletsúly elkerülése érdekében nagyon könnyű alapot választottam: laminált padlót (ennek másik oka az volt, hogy elég sok maradék laminált padlólap volt elfekvőben a garázsban ). A nagybátyám kértem meg, hogy a fűrésszel kivágott alapformát köszörűvel “megélezze”. Amikor már kész volt a kard éle, sajna valahogy belekapott a köszörű, és kicsorbult – ezt modellmasszával javítottam ki később (az a terrakotta pacni az lenne), és később lecsiszoltam.

Acélszerű, tükröződő felület volt az egyik legnagyobb kihívás. Először 3D festékkel felvittem a pengére a dombormintát, és ezután ezüst füstfóliát vittem fel, amit lelakkoztam. Az első réteg még nem volt az igazi, 2-3 réteg fóliára volt szükség, hogy kb. olyan hatást érjek el, mint amit elképzeltem.

A markolat nem kis fejtörést okozott, hiszen olyan szép íves kardkosarat nem volt egyszerű kialakítani. Végül egy 12 cm átmérőjű hungarocell gömböt bevontam sok-sok réteg papírmaséval, és a lehántott gömbívből vágtam ki a kosár alapját. A markolat kengyelének kartonpapír az alapja. Amint megvolt az összeillesztés próbája, a markolat alapját hungarocell golyókból terveztem elkészíteni. A golyókat formára csiszoltam, a papírmasé-kartonpapír kardkosarat és kengyelt dekorgumival vontam be. A kardgomb is hungarocell golyó lett. A domborminták itt is 3D-s festékből készültek.

2-3 réteg 3D festék után az egész kardkosarat és kardgombot arany füstfóliával burkoltam be. A markolatra csíkonként ragasztottam fel a vöröses-barna műbőrt. Először varrni szerettem volna, de azt sajnos nem tudtam megoldani.

A kardhüvelyt nem szerettem volna túlbonyolítani. Egy igazi fából készül, a kard formáját marják a belsejébe, így az tökéletesen belepasszol, a markolatnál “kellemesen” megfeszül, hogy ne csússzon ki a kard még véletlenül sem. A fa alap magával vonzza a súlyt, így emiatt is elvetettem a teljes “történelmi és funkcionális” hűséget. Egyszerű kartonból vágtam ki az alapot, melyet műbőrrel borítottam be. A díszek arany lakkbőrből és 3D festékből készültek. Az arany lakkbőr behajtogatása miatt a “penge” az én kardom esetében is szorul a hüvely nyílásához, úgyhogy véletlenül én sem tudom kivonni.

Íme a végeredmény:

Remélem, nem hangzik szerénytelenségnek, de nagyon elégedett vagyok ezzel a kiegészítővel – és talán az egyik legjobb darabja az egész cosplaynek – az én kis büszkeségem.

Ez volt az utolsó főbb fejezet Mary készüléséről. Jövő hétig igyekszem elvégezni egy kontaktlencse- és sminkpróbát, hogy teljes legyen a kép.

Megosztás a Facebook-on

A korábbi Mary Spencerrel foglalkozó bejegyzéseimben halmoztam a jelmezdarabokat, azonban mivel még viszonylag messze van a con, lassíthatok kicsit, és most csak egyetlen mozzanatot, a csizmák készítését fogom elregélni – követve a fentről lefelé vezető fonalat.

Ami a valós forrásokat illeti, nem sok segítséget találtam a korabeli illusztrációkon. A fehér térdnadrág alatt fehér harisnyát viseltek – amit én is meg fogok tenni annak ellenére, hogy semmi sem fog látszani belőle. A 18-19. századi tengerésztisztek fehér harisnyás lábszárait azonban nem takarta csizma, hanem többnyire fekete bőr, fémcsatos lábbelit viseltek. Igazából sehol sem említik, de úgy gondolom, hogy csak azoknak járhatott a csizma, akik nyeregbe is pattantak. Ezen a képen a sok csatos cipő között is egyetlen pár csizma szerénykedik (de persze többféle rangú tengerész egyenruhája is megfigyelhető):

Ami a Thores-féle verziót illeti, korántsem fekete cipellő, sem lovaglócsizma, hanem egy combközépig érő csodálat. Nehéz lehet elhinni, de én magam még nem rendelkezem ilyen hosszú csizmával, így önállóan kellett kikísérletezni a módszert.

Az alap adott volt, a már öveknél is látott rozsdabarna műbőr, amely szépen harmonizál Mary rőt fürtjeivel. De több kérdés is felmerült, többek között a csizma orrának formája, a szegély csipkéjének mintája és a kis “páncéldarabok” megoldása – na és persze a Rogue és köztem lévő jelentős magasságkülönbség.

A csizma szabásmintájához sajnos nem tudtam használni a már több cosplayernél is bevált “GodSaveTheQueen”-es tutorialt, mert így a csizma elején lett volna egy varrásvonal, ami Mary lábbelijénél egyértelműen nincs ott, így magam próbáltam valamit alkotni. A szabásmintához először levettem a lábam formáját az alap magassarkúban, valamint viszonyítási alapnak használtam Caterina csizmáját, és a kettőből valamit kiügyködtem. Az alapcipő különben egy nem nagyon hegyesorrú (Jane-é biztos az, Mary csizmájáról nem találtam megfelelő referenciát), szimpla platformos, kb. 10 cm-es sarkú fekete szaténtopán.

A mintavétel első röhejes mozzanata:

A szabásmintát úgy képzeltem el, hogy a csizma szára egyetlen darabból fog állni, a feje pedig az orr enyhe kunkorodása és a cipzár miatt három darabból – a kis páncélszerűségek úgyis teljesen eltakarják a varrásvonalakat. Pár órás kísérletezgetés és öltögetés után erre jutottam:

A csizmák szárai 60 cm hosszúak, ehhez a mérethez illő barna cipzárakat szerencsére sikerült találnom. Hogy nem nyomja a kis piskóta lábfejem ( ) a cipzár alsó záróelemét egy erősebb átvarrás után levágtam, és csak ezután applikáltam bele a csizmába.

Ezután kezdtem el a “páncéldarabokat” arany lakkbőrből. Az orron és a sarkon lévő darabokat közvetlenül a bootcoverre varrtam. A középső “mozgó” rész alapja dekorgumi, melyet szintén arany lakkbőrrel vontam be. A “mozgó alkatrész” kívül a sarokrészhez van erősítve, a belső pedig patenttel kapcsolódik a cipzár miatt. A domborminta a “tipikus” módszeremmel, 3D festékkel került fel.

A csizma gallérja rövidebb kísérletezés után született meg. A műbőrt pamutvászonnal béleltem, hogy ne keltsem túl igénytelen benyomást a “gallér”. A fő kérdés a csipkedísz volt. Olyan mintájú csipkét egyszerűen lehetetlen találni… Rogue-gal eleinte hímezni szerettük volna, aztán felmerült a 3D festékes módszer is. Én azonban szerettem volna megtartani a légcsipkés hatást, amit festeni nem tudtam volna. Így egy olyan megoldás mellett döntöttem, hogy két sor légcsipkét varrtam a zsorzsett szaténból kiszabott alapra, valahogy úgy, hogy minél jobban hasonlítson az eredetire. Remélem, nem túl gáz…

Ezután már csak a cipősarok felpimpelése volt hátra. A sarkokat celluxszal “lealapoztam”, lefestettem aranyra, majd 3D festékkel felvittem a domborulatokat. Végül száradás után az egészet lefüstfóliáztam és lelakkoztam. Amíg nedves a lakk, elég furán néz ki a füstfólia:

Röviden ennyi lenne. Az előzetes járáspróbák alapján állíthatom, hogy nem lesz könnyű napom április 14-én, de a cosplayért mindent

Legközelebb az egyik kedvenc mozzanatom, a “büszkeségem”, a kardom kerül bemutatásra.

Megosztás a Facebook-on